Bevezetés
Réges-rég, mikor még királyok, orkok, mágusok, sárkányok s más legendás lények uralták a világot, létezett egy távoli kontinens, ahol az emberek békében éltek. Egy ideig. Hamarosan megjelentek az orkok, kik sorra hódítottak meg és vontak uralmuk alá földeket. S a következő állomásuk Myrtana, a kontinens egyik tartománya volt. Az embereket teljesen váratlanul és felkészületlenül érte az orkok támadása. Az ellenállás csak néhány hónapig tartott, az orkok hatalmas túlereje könnyedén visszavert minden egyes ellenük folyt támadást. Rövid időn belül Myrtana az orkok kezére került, ezzel véget vetve az I. Ork háborúnak. Az embereket rabszolgákká tették, a legjobb harcosokat pedig gladiátorrá képezték ki, hogy arénákban egymás ellen küzdve szórakoztassák az ork népet. Közülük is a legjobbakat arra kényszerítették, hogy az orkok oldalán harcoljanak a további hódítások során.
A háború menekültjei kétfelé vehették az irányt: dél felé, Varant sivatagos területeire a nomád Varattik közé, és északra, Nordmar hegyeibe, a barbár törzsek közé. Az egyik ilyen barbár törzs leghírhedtebb tagja egy Rhobar nevezetű férfi, ki a legerősebb s a legnagyobb állóképességgel rendelkezett. Túlélte a hegyekben való vándorlást, a fagyot, s egy bizonyos szörnyet, Beliar szolgáját, kit csak úgy emlegetnek: a Bestia. Ez a Bestia éveken keresztül vadászot Rhobarra és próbálta megölni őt, hisz Beliar tudta, hogy a férfi hamarosan olyan események sorozatát indítja el, amik, ha nem is most, de évek múlva az istenség végét jelenthetik. Rhobar egy barlang rejtekében talált magának menedéket, de a Bestia oda is követte. Ám a legnagyobb szerencse ekkor érte a férfit: egy sötét zugban talált egy kardot, s szembeszállt a Bestiával. Egyetlen egy sikeres csapással végzett vele. De később sajnos rá kellett döbbennie, hogy nem csak a szerencse járult hozzá a sikeréhez. Csodálattal látta, hogy a kardot egy tüzes aura veszi körül. Majd hangokat kezdett el hallani: Innos beszélt hozzá, s felszólította, hogy szálljon harcba, s győzze le testvére, Beliar harcosait, az orkokat.
Rhobar hazatérvén összegyűjtötte a legerősebb és leghűségesebb barbárokat, s velük együtt megindult Myrtana-t visszahódítani. Felszabadította a rabszolgákat és a gladiátorokat, kik szintúgy csatlakoztak Rhobar seregéhez. Innos szent hatalmától vezérelve hamarosan sikerült felszabadítani Myrtana-t, s az orkok ki lettek űzve a tartományból. Innos megkérte Rhobart, hogy királyságának székhelyét Myrtanaban rendezze be. Úgy is tett, s ő lett a kontines első, s egyben nagyszerű királya. Újra a béke és a nyugalom ideje köszöntött a vidékre.
Rhobar halála után fia, II. Rhobar vette át a hatalmat. Sikeresen fenntartotta a békét, a kisebb-nagyobb rendzavarásokat, lázadásokat pedig könyörtelenül leverte. Úgy látszott, hogy talán eme idilli béke örökre fennmaradhat, minden ellensége már az örök vadászmezőkön nyugszik. Mindegyik...egyetlen egyet kivéve. Orkok újra szervezkedni kezdtek, s kisebb támadásokkal itt-ott betörtek a kontinensen. Ám hamarosan ismét nagy sereggel megindultak, ezzel kitörve a II. Ork háborút.
A háború rengeteg költséget felemésztett, s a királyság rabjai fizettek meg érte. A királynak pénz kellett a hadsereg fenntartásához. A pénzt egy mágikus ércből verették, melyet Khorinis ércbányáiból termelték ki. És minden egyes embert, bármekkorra is volt a bűne, legyen az akár valamilyen nemes személy verbális módon történő megsértése is, rögtön az ércbányákban találta magát az elkövető, csákánnyal a kezében. Biztonsági óvintézkedések végett Rhobar a Bányavölgybe küldte a birodalom leghatalmasabb mágusait, hogy létrehozzanak egy mágikus védőkupolát, ezáltal megakadályozva a rabok esetleges szökéseit. Valami azonban megzavarta a mágia érzékeny szerkezetét, melynek következtében a kupola túlnőtt a kelleténél, így rabul ejtve az azt létrehozó mágusokat is, s minden egyes teremtményt, mely a Völgyben tartózkodott.
A Bányavölgy őrei elképedtek, egyesek pánikba estek a hatalmasra nőtt kupola láttán. Eme pillanatnyi figyelmetlenséget és zavart kihasználva a rabok fellázadtak, s megöltek minden egyes őrt, ezzel átvéve az uralmat. A királynak azonban szüksége volt az ércre, így nem maradt más választása, s egyezséget ajánlott fel a fellázadt rabok vezérének, egy bizonyos Gomeznek. Megadott minden szükséges ellátmányt, ami csak a raboknak kellett, cserébe érccel teli ládák hagyták el a Völgyet. Egészen mostanáig. Egy újabb elítéltet vittek ahhoz a sziklához, ahol az ellátmány szállítására alkalmas felvonó szerkezet volt felállítva. Ő még nem is sejtette, de hamarosan mindent meg fog változtatni.
*********************************************
Remek! Én is erre a tetves sorsa jutottam! Itt vagyok ennél az isten háta mögötti Völgynél, ahol nem vár rám más, csak a száraz kenyér, a poshadt víz, és a napi szintű robotolás. S mindezt csak azért, bemutattam a jobb öklömet annak a gazfickónak, aki egyszerűen le ócska ribancozta a drága jó anyámat, isten nyugosztalja szegényt. És persze, mivel ő nemesi származású, megúszta egyszerű pénzbüntetéssel. Pénzbüntetés!? Ugyan már! Lefizetéssel! Amilyen korrupt ez a mai világ. S mivel én nem vagyok nemes, már semmi jogom sincsen. Semmi.
A verőfényes nap szinte kiégeti a szememet, de hátrakötött kézzel sajnos az árnyékolás nem megoldható. Így hát félig hunyorogva, unott képpel hallgatom, ahogy az előttem álló, piperkőc bíró olvassa fel az ítéletemet. Minek? Myrtanában már nem egyszer hallottam. Egyszerűen csak lökjenek be, azt kész, fölösleges itt már bármilyen formalitás. De hát nem volt más választásom, s szinte a bíróval együtt szavaltam a már szinte betanult szöveget:
- ...aki Gestort, a Verhaald-ház tagját és leendő örökösét bántalmaztad, s kinek orra törött, te, aki II. Rhobar király által elítéltetett, és a khorinisi Bányavölgybe lett száműztetett, hogy életed hátralevő része az érc kibányászásával teljen...
- Bíró úr, nem ugorhatnánk már ahhoz a részhez, amelyben Ön is a király nevében és Varant törvényeinek értelmében elítél és a Völgybe száműz? Tudja, mint a házasságoknál az 'Akarod-e...' vagy a 'Mostantól házastársak...' rész.
- Elhallgass te korcs! - üvöltött rám a jobb oldalamon álló őr, s öklével gyomorszájon vágott. Az ütéstől összegörnyedtem, s hányingerem támadt. A fejemben is mintha csillagok sokasága ütközött volna egymásnak. Ám ekkor egy másik hang ütötte meg a fülemet, ki az őrt csillapodásra kényszerítette. Összehúzott szemmel felnéztem: egy piros könyepes, szigorú ábrázatú öregembert láttam. Eddig csak szóbeszédekben hallottam róluk, de látni most látok először egy Tűzmágust. Erre a piros köpenyén lévő lángokra és furcsa kriksz-krakszokra következtettem. A mágus odalépett hozzám, s így szólt:
- Elítélt! Van egy ajánlatom a számodra. - Köpenye rejtekéből egy lepecsételt levelet húzott elő. - Ennek a levélnek el kell jutnia a Völgyben élő Tűzmágusok vezetőjéhez.
- Azt akarod, hogy a postásod legyek? Csak az idődet vesztegeted velem.
Pofon csattanását éreztem arcomon, s a kissé felbőszült tűzmágus égető tekintetét.
- Milyen arcátlan egy kölyök! Tudd a helyedet fiam! Nem is gondolod, mekkora kiváltság egy tűzmágus feladatát teljesíteni! Egy ilyenért más rabok ölni tudnának! De mivel most te vagy az egyetlen, aki a Völgybe készül, nem tudom másra bízni a feladatot, s ez a levél már nem várhat tovább, azonnal el kell jutnia Corristo főmágushoz! Ha teljesíted, cserébe bármit kérhetsz, bőségesen megjutalmaznak.
Bármit kérhetek? Ez elég kecsegtetően hangzik. Azaz ravaszul azt is kérhetném, hogy legyek szabad? Miért ne? Egy próbát megér, sokat nem veszíthetek. Rövid gondolkodás után megadtam a választ:
- Rendben van. Elviszem a levelet. - A mágus átnyújtotta, de mielőtt elvettem volna, hozzátettem:
- Egy feltétellel. - S ekkor a bíróra mutattam. - Ha elhallgattatjátok azt a bolondot.
- Már megint hogy merészeled...! - kelt ki magából dühösen a bíró, de a mágus egy intéssel lecsillapította, majd rám nézett.
- Rendben van. Úgy látszik, uraságodnál nem játszik a jómodor, így miért kivételezzünk vele kényelem szempontjából?
Hirtelen odahajította hozzám a levelet. Én alig eszméltem fel az elhangzottakon, s a levél után kapkodtam, nehogy a szikláról leessen, s vele együtt én is. Ám fogvatartóim nem így gondolták. A mágus egy gyors fejbiccentéssel jelzett az őröknek, mire a szemetek egy rúgással belöktek. Éreztem, ahogy a mágikus kupola végig bizsergeti a az arcomat...a karomat...a testemet. Végül már én is teljes egészében a Völgy rabja lettem. S csak zuhantam...zuhantam. Na szép, itt lelem a halálomat, amint földet érek. De legalább, akkor már nem leszek rab, gondoltam bohémosan. Ám szerencsére egy kisebb tóba érkeztem, így viszonylag egy enyhe hátfájással megúsztam. Kiúsztam a partra, már amennyire tudtam az engem ért ütések fájdalmaitól és a kimerültségtől. Nyeltem is a vizet rendesen. Midőn szilárd talajt tapintottam ismét, vizet köpdösve próbáltam rendbe szedni magam. Ekkor megláttam három fickót, kik felém tartottak. A páncélzatuk alapján őröknek néztek ki.
- Hurrá, Önök lennének a díszhuszár kíséret? - vetettem oda nekik gúnyosan.
Azok hárman csak röhögtek, majd a elől haladő, tagbaszakadt, ficsor képű alak odalépett hozzám.
- Mindig is ilyen nagy volt a pofád, te kis bugris? Sebaj. Mi pontosan ezért jöttünk.
- Miért? - kérdeztem vissza.
- Hogy egy kicsit beleneveljünk téged az itteni szokásokba.
Egy gúnyos vigyorral jelzett a társainak, akik szempillantás alatt mögém teremtek, s hátulról lefogtak. Majd a vezetőjük csak ennyit mondott:
- Isten hozott a kolóniában!
És püfölni kezdett ott, ahol csak ért. Általában bírom az ütéseket, de a tag ökölcsapása olyan volt, akár egy lórúgás. Már nem kellett sok, hogy eszméletemet veszítsem. De mielőtt elájulhattam volna, egy negyedik fickó lépett oda hozzánk, s leállította a verőlegényeimet. Ő is őrnek látszott, a hasonló ruházat alapján következtetve.
- Jó szórakozás ez nektek, ti eszement barmok, hogy minden újonc rabot elgyepáltok? Húzzatok vissza a táborba, vagy bejelentem ezt az esetet Gomeznél, aztán ti is csákányt fogtok forgatni a kezetekben, nem pedig kardot!
A három jómadár egy megvető pillantást vetettek a megmentőmre, de a szavak elég hatásosak voltak, hisz rögtön odébb álltak. A fickó kezét nyújtva felsegített. Előbbi komor s szigorú hangja tovaszállt, s helyét egy kedves, lágy hang vette át, s a köszöntése is sokkal jobban hangzott a fülemnek, mint az előbbi rohadéknak a gúnyossága:
- Isten hozott a kolóniában, fiú!
____________________________________________________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése